Úgysem jár erre senki, azt írhatok amit akarok.
Az idő továbbhaladt én meg lemaradtam, mert nem foglalkoztam olyan dolgokkal amikkel érdemes foglalkozni olyan más dolgok érdekében amik szintén fontosak lettek.
Idősebbek lettünk volna? Okosabbak? Tapasztaltabbak?
Nem tudom. Az idő haladt. Én még mindig nem haladtam vele együtt. Úgy érzem magam mintha a mozgólépcső lennék és a gumikapaszkodó egy ütemmel mindíg gyorsabban halad.
Néhány esemény fontos dolgokat tanított és segített magam és a környezetem megértésében.
Változunk és továbbmegyünk. Néha csalódunk és néha elfogadjuk ami történik. a valaki nem szeretne megérteni és nem szeretne tanulni akkor azt el kell fogadni. Ha szeretünk valakit akkor hagyjuk amikor menni akar. Hátha ezzel sikerül megtartani...
Velem működött, hátha mással is.
A Fa az erdőben állt. Társaival boldogan élte életét. Emlékezett a szüleire akik árnyékában felcseperedett. Ők segítették amikor a vihar lecsapott; hatalmas ágaik megvédték Őt a széltől, villámtól, jégtől. Barátai vele együtt cseperedtek. Néhányan nem érték meg a felnőttkort. Egyiküket egy vaddisznócsorda taposta le. A Fát is érték csapások: egy nyúl ette meg cseperedő korában egyik ágának leveleit, egy másik alkalommal őzek táboroztak alatta és rágcsálták a kérgét. Szerencséje volt. Új ágai és levelei nőttek, a kérge pedig hiányzott ugyan de több oldalról megerősödött. Az ég felé nőtt. Megkapaszkodott a földben. Érezte amikor a szülei gyökereiben megkapaszkodott, átfonta azokat. Érezte ahogy asziklákat kerülget és azt is amikor sikerül egy rést találnia a sziklában ahol megvethette egy fő gyökerét. Mélyen lent megkapszkodott, elért olyan vízgyüjtőket is amiket a többi társa soha. Erős let és hatalmas. Szülei már csak a lombja aljáig értek. Az eget látta minden nap. Most Ő védte a vihartól, villámtól és jégtől a szüleit. Érezte, hogy mennyire erős, hatalmas. Legyőzhetetlennek érezte magát. Nem árthattak neki, nem érhetett fel hozzá senki.
A kisfiú szeretett futni, szeretett mászni, szeretett mozogni. Szülei nehezen bírtak vele. Nem tudtak neki olyan elfoglaltságot biztosítani ami lefoglalta volna. Jobb híján ment velük mindenhova. A mezőre a folyóhoz és az erdőbe is. A kisfiú nem szerette a mezőt mert a nap vörösre égette a bőrét, nem tudott menekülni előle. A kisfiú nem szerette a folyót mert nem tudott úszni, habjai gyorsan söpörtek végig a parton, elmosták homokvárait. De az erdő, az a barátja volt. A lombok ovón terültek el felette, csend és nyugalom vette körül. A zaj Ő maga volt, a fák, bokrok és egyéb növények mind a játékszerei voltak. Hamar elfogadták a családban, hogy a kisfiú eltünik és csak este tér haza. Tudták biztonságban van és örültek, hogy elfoglalja magát. A kisfiú pedig, mint a szivacs, magába fogadta az erdő tanítását. Megismerte a hasznos növényeket, az állatokat, azok szokásait. Nevet adott a a fáknak, társaiként tekintett rájuk....
Az idő továbbhaladt én meg lemaradtam, mert nem foglalkoztam olyan dolgokkal amikkel érdemes foglalkozni olyan más dolgok érdekében amik szintén fontosak lettek.
Idősebbek lettünk volna? Okosabbak? Tapasztaltabbak?
Nem tudom. Az idő haladt. Én még mindig nem haladtam vele együtt. Úgy érzem magam mintha a mozgólépcső lennék és a gumikapaszkodó egy ütemmel mindíg gyorsabban halad.
Néhány esemény fontos dolgokat tanított és segített magam és a környezetem megértésében.
Változunk és továbbmegyünk. Néha csalódunk és néha elfogadjuk ami történik. a valaki nem szeretne megérteni és nem szeretne tanulni akkor azt el kell fogadni. Ha szeretünk valakit akkor hagyjuk amikor menni akar. Hátha ezzel sikerül megtartani...
Velem működött, hátha mással is.
A Fa az erdőben állt. Társaival boldogan élte életét. Emlékezett a szüleire akik árnyékában felcseperedett. Ők segítették amikor a vihar lecsapott; hatalmas ágaik megvédték Őt a széltől, villámtól, jégtől. Barátai vele együtt cseperedtek. Néhányan nem érték meg a felnőttkort. Egyiküket egy vaddisznócsorda taposta le. A Fát is érték csapások: egy nyúl ette meg cseperedő korában egyik ágának leveleit, egy másik alkalommal őzek táboroztak alatta és rágcsálták a kérgét. Szerencséje volt. Új ágai és levelei nőttek, a kérge pedig hiányzott ugyan de több oldalról megerősödött. Az ég felé nőtt. Megkapaszkodott a földben. Érezte amikor a szülei gyökereiben megkapaszkodott, átfonta azokat. Érezte ahogy asziklákat kerülget és azt is amikor sikerül egy rést találnia a sziklában ahol megvethette egy fő gyökerét. Mélyen lent megkapszkodott, elért olyan vízgyüjtőket is amiket a többi társa soha. Erős let és hatalmas. Szülei már csak a lombja aljáig értek. Az eget látta minden nap. Most Ő védte a vihartól, villámtól és jégtől a szüleit. Érezte, hogy mennyire erős, hatalmas. Legyőzhetetlennek érezte magát. Nem árthattak neki, nem érhetett fel hozzá senki.
A kisfiú szeretett futni, szeretett mászni, szeretett mozogni. Szülei nehezen bírtak vele. Nem tudtak neki olyan elfoglaltságot biztosítani ami lefoglalta volna. Jobb híján ment velük mindenhova. A mezőre a folyóhoz és az erdőbe is. A kisfiú nem szerette a mezőt mert a nap vörösre égette a bőrét, nem tudott menekülni előle. A kisfiú nem szerette a folyót mert nem tudott úszni, habjai gyorsan söpörtek végig a parton, elmosták homokvárait. De az erdő, az a barátja volt. A lombok ovón terültek el felette, csend és nyugalom vette körül. A zaj Ő maga volt, a fák, bokrok és egyéb növények mind a játékszerei voltak. Hamar elfogadták a családban, hogy a kisfiú eltünik és csak este tér haza. Tudták biztonságban van és örültek, hogy elfoglalja magát. A kisfiú pedig, mint a szivacs, magába fogadta az erdő tanítását. Megismerte a hasznos növényeket, az állatokat, azok szokásait. Nevet adott a a fáknak, társaiként tekintett rájuk....
